Ünnepi megemlékezést tartottak 2025. január 7-én Tatán a Tatai Népfőiskola alapításának 86. évfordulója alkalmából. Az esemény helyszíne az egykori Malom Szálló – ma Hotel Arnold – előtti emléktábla volt, ahol a résztvevők tisztelettel idézték fel a népfőiskolai mozgalom tatai gyökereit és szellemi örökségét.
A megemlékezésen dr. Kancz Csaba vármegyénk főispánja és Michl József polgármester is köszöntötte a jelenlévőket. A megemlékezést szervező Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság elnöke, Borsó Tibor köszöntőjében Magyary Zoltán gondolatait idézve hangsúlyozta: a közigazgatás nem hatalmi eszköz, hanem a nemzet szolgálatának szervezete, amelynek egyetlen mértéke az emberek és a közösség javának előmozdítása. Rámutatott arra is, hogy ez a szemlélet hatotta át a Tatai Népfőiskola működését már a kezdetektől.
1940. január 7-én, Benda Kálmán vezetésével kezdődött meg az oktatás a Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet közbenjárására. A kéthetes tanfolyamon harminc gazdaifjú vett részt, a kísérlet pedig teljes sikerrel zárult. A korabeli tapasztalatok alapján olyan helyi hálózat kiépítését tervezték, amelyben felkészült, elhivatott fiatal gazdák segíthetik a modern magyar szociálpolitika megvalósítását a falvakban.
A Tatai Népfőiskola ugyan a 20. század közepén megszűnt, szellemi öröksége azonban tovább élt. Ennek folytatásaként jött létre 1995-ben a Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság, amely immár három évtizede ápolja a tatai népfőiskolai hagyományokat. A társaság munkáját Tata Város Önkormányzata a „Tata Városáért” kitüntetés arany fokozatával ismerte el a tavalyi évben. A népfőiskola elnöke köszöntőjében arra is kitért, hogy mit jelent ma a népfőiskola: – A Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság egy olyan iránytű és hívószó, amely a magyar nemzeti kultúra gondozásával és közművelődési tevekénységével szolgálja és erősíti a helyi és nemzeti identitást. A népfőiskola közösségi műhely, amely tudás átadással a helyi társadalom öntevékeny erejét erősítve közösségeket épít, az embereket összekapcsolja, valamint innovációs műhely, amely a múlt hagyományaiból építi a jövőt – magyarázta Borsó Tibor, majd kiemlete, hogy a Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság mottója a „Tudás. Közösség. Szolgálat.”
Ez azt jelenti, hogy a társaság célja, hogy a tudás ne maradjon könyvtárakban és hivatalokban, hanem jusson el az emberekhez, váljon cselekvéssé. A mai kor digitális világa ehhez pedig sokszínű eszközöket ad a kezünkbe.
Az elnök köszöntője végén azt is kiemelte, hogy a népfőiskola 2025-ben 243 programot valósított meg, összesen 17 132 résztvevővel, amely óriási eredménynek számít.
Az ünnepi emlékbeszédet dr. Rigó Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa tartotta. Beszédében kiemelte: Magyary Zoltán és a tatai népfőiskola nem pusztán történelmi emlék, hanem ma is élő példa arra, miként lehet egyszerre tudást átadni, közösséget építeni és felelős polgárokat nevelni. Részletesen bemutatta, miként kapcsolódott össze a tudomány és a gyakorlat Magyary munkásságában, és hogyan vált a népfőiskola olyan szellemi műhellyé, ahol a tudás közös kinccsé lett, és különböző társadalmi, vallási és nemzetiségi hátterű fiatalok tanulhattak együtt.
A megemlékezés zárásaként az emléktáblánál koszorúzással tisztelegtek az elődök munkája és a tatai népfőiskolai hagyomány szellemi öröksége előtt. Az esemény ismét megerősítette: Tata városa ma is élő kapcsolatban áll Magyary Zoltán eszmeiségével, amely a közjó szolgálatára, a tudás cselekvéssé formálására és az összefogás erejére hívja a jelen és a jövő közösségeit.
Dr. Rigó Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusának beszéde teljes terjedelmében:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!
Amikor ma itt összegyűltünk, hogy megemlékezzünk Magyary Zoltánról és a tatai népfőiskoláról, nem csupán egy történelmi személy és egy intézmény előtt tisztelgünk. Egy olyan élő gyakorlatra tekintünk vissza, amely a maga idejében választ adott a társadalom legfontosabb kérdéseire: hogyan lehet tudást átadni, közösséget építeni és felelős polgárokat nevelni egyszerre. Ez az örökség ma is megszólít bennünket: hogyan élünk közösségben, hogyan szolgáljuk egymást, és mit kezdünk a ránk bízott tudással és felelősséggel.
Magyary Zoltán életműve nem a hangos és látványos gesztusokról szólt. Nem a felszínes sikerek embere volt. Ő a mélyre ásás, az alapos gondolkodás és a következetes szolgálat példáját hagyta ránk. Jogtudósként, közigazgatási szakemberként és tanárként a 20. századi Magyarország egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt – olyan ember, aki a tudományt nem elefántcsonttoronyként, hanem közösségi eszközként értelmezte.
Magát a tatai népfőiskolát is a Magyary Zoltán vezette Magyar Közigazgatástudományi Intézet teremtette meg. Életre hívása logikus következménye volt annak a hatalmas kutatómunkának, amit az Intézet négy éven keresztül, 1936 és 1940 között végzett a tatai járásban, s amelynek eredményeként megszületett a Közigazgatás és az emberek című kötet, ami kiindulópontjául szolgált a népfőiskola létrehozásának.
Az említett műből ugyanis azt tűnt ki, hogy a korabeli közigazgatás kisebb-nagyobb mértékben minden területen tartozott az állampolgároknak, de legkomolyabb adóssága a faluval, s ezzel együtt a parasztsággal szemben volt. Az Intézet – Magyary gyakorlatias szemléletmódjával összhangban – ezúttal sem állt meg csak a tények rögzítésénél, hanem azonnal cselekedett, s a közigazgatásnak a parasztsággal szemben fennálló tartozását népfőiskola felállításával kezdte törleszteni, amely iskolának azt a célt adta, hogy eszköz legyen a gazdaifjúság kezében saját problémáinak megoldásában. Ahogyan ezt 1944-ben maga Magyary Zoltán is megfogalmazta: „Főiskola abban az értelemben, hogy nem mindenkinek való, hogy szellemi és jellembeli érettséget tételez fel és hogy bizonyos réteg számára a legmagasabb kiképzést adja. Népfőiskola pedig azért, mert a néphez igazodik, azt adja, amire a népnek szüksége van.”
A népfőiskola gondolata Skandináviából indult, de Magyarországon – és különösen Tatán – sajátos, mélyen magyar tartalommal telt meg. A tatai népfőiskola nem egyszerű oktatási intézmény volt, hanem szellemi műhely, ahol a tudás nem kiváltság, hanem közös kincs volt.
Találkozási tér volt – különböző társadalmi rétegek, életutak és gondolkodásmódok között. Olyan hely, ahol a tanulás nem tantárgyakra, hanem életkérdésekre irányult. Ahol a tudás nem elválasztott, hanem összekötött. A képzésen résztvevő különböző vallási felekezethez tartozó zsellér, törpebirtokos, kis- és nagygazda egyaránt a földdel bánt, értette annak nyelvét, ez volt az összekötő kapocs közöttük. Nemcsak nyugodtan tanulhattak együtt, de a földdel bánó, nagy anyagi különbségek közt élőknek kiváló alkalom is volt a bentlakásos tanfolyamon együtt töltött idő arra, hogy maradék nélkül megismerjék egymás nehézségeit és főként egymásrautaltságukat.
Hasonló szempontok érvényesültek a nemzetiségileg is vegyes tatai járásban a nemzetiségekhez tartozó parasztifjaknak a népfőiskolán való részvétele tekintetében is. A képzés során felmerülő kérdésekhez a nemzetiségiek is hozzászóltak, a magyarok megismerték az ő szempontjaikat, bizonyos dolgokban közelebb kerültek egymáshoz, hiszen az egymás melletti életben sok problémájuk közös volt, sokban együtt kellett haladniuk.
Magyary Zoltánnak meggyőződése volt, hogy az embereknek tudást és öntudatot kell adni, hogy a közigazgatással, mint annak egyenrangú partnerei tudjanak együttműködni. Azt is tudta azonban, hogy a műveltség nem csupán ismeretek halmaza, hanem értékrend is.
A tatai népfőiskola ezért nemcsak tanított, hanem nevelt is. Olyan embereket formált, akik képesek voltak megérteni saját helyüket a közösségben, és felelősséget vállalni érte. Munkája tehát kettős volt: egyrészt öntudatra – nemzeti és paraszti – önbecsülésre tanította hallgatóit, visszaadta nekik foglalkozásuk szépségében és nagyszerűségében való hitüket. Másrészről azonban gondoskodott kulturális emelkedési lehetőségükről is, amikor magasabb műveltséget, szélesebb látókört s átfogó kultúrát nyújtott hallgatóinak, rávezetve őket arra, hogy annak birtokában maguknak kell megtalálniuk saját problémáik megoldásának eszközeit és lehetőségeit. Ahogy azt a Benda Kálmán, a Tatai Népfőiskola vezetője írta: „A nap, ima után, régmúlt korok nagy magyarjainak írásaiból vett idézettel kezdődött. Egy Széchenyi, Zrínyi vagy Nádasdy szavával mutattuk be a magyarság állandó sorskérdéseit, az összetartás, egyetakarás szükségét, az öntudatos magyarokban, kiművelt emberfőkben való nagy hiányt. Este pedig beszélgetések közben az önzetlen, akaraterős emberekben való hiányról volt szó, s arról, hogy jellem nélkül a legnagyobb tudás sincsen semmi haszonnal.”
Magyary Zoltán azonban ezúttal sem elégedett meg az elmélettel. Hitte, hogy a tudásnak gyakorlattá kell válnia, a gondolatnak tettekké, az elveknek mindennapi működéssé. Ennek megfelelően a tatai népfőiskola működésének egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy nem választotta el élesen az elméletet a gyakorlattól. A tananyag ezért mindig a résztvevők élethelyzetéből indult ki, s azt olyanok tanították, akik szakmájuk alapos ismerete mellett maguk is jól ismerték Komárom vármegyét, a helyi sajátosságokat.
A népfőiskola szervezői azt is tudták, hogy nem elegendő a parasztságot öntudatra tanítani, kultúrszomját kielégíteni, vagy megmutatni a helyes utat annak kielégítéséhez, hanem tovább kell menni egy lépéssel, nem elég elhatározásokra indítani, hanem lehetőséget is kell neki nyújtani ezeknek az aprópénzre váltására. Erre szolgált a népfőiskolai vezetők által létesített Vármegyei Közjóléti Szövetkezet, amely a kezdeti évek nehézségein anyagiakkal és erkölcsiekkel segítette túllendülni az egykori hallgatókat.
Említést érdemel a népfőiskolásoknak a vármegyei termőföldek hozamainak növelését célzó talajjavítási kezdeményezésbe való bekapcsolódása is, amelynek sikeres megvalósítása érdekében a népfőiskolások igen tekintélyes része külön tanfolyamon vett részt a budapesti Talajtani Intézetben is. Időnként néhány napot Budapesten töltöttek, ahol a Közigazgatástudományi és Talajtani Intézet is állandóan mélyítette tudásukat.
A tatai népfőiskola tehát minden egyéb mellett abban különbözött valamennyi más népfőiskolától, hogy hallgatóival a tanfolyam után sem szakította meg a kapcsolatot, hanem tovább foglalkozott velük, működési lehetőséget biztosított számukra, ahol megmutathatták, hogy a főiskolán elvetett mag jó talajra hullott, s alátámaszthatták az iskola vezetőségének azon meggyőződését, hogy a magyar vidéket, a falut meg lehet menteni, a városba tódulást meg lehet állítani, csak megfelelő módon kell hozzáfogni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Magyary Zoltán hitt abban, hogy a közjó szolgálata tanulható, és hogy a tanulás nem ér véget az iskola falai között. Éppen ezért különös jelentősége van annak, hogy életének egyik legfontosabb szellemi színtere Tata lett. Ez a város nemcsak szülőhelye volt, hanem olyan közeg, ahol gondolatai testet ölthettek, ahol az elmélet találkozott a gyakorlattal, ahol a közösségi gondolkodás valódi formát kaphatott.
Tata városa így nemcsak őrzi Magyary Zoltán emlékét, hanem feladatot is kap általa. Magyary Zoltán élete és a tatai népfőiskola története arra hív bennünket, hogy higgyünk a tudás, a közösség embert formáló erejében, és abban, hogy a közjó nem elvont fogalom, hanem mindennapi döntéseink eredménye.
Emlékezzünk rájuk úgy, hogy közben magunkat is megkérdezzük: mit tehetünk mi a saját közösségünkért, a saját városunkért, a közös jövőért?
Ha ezt a kérdést komolyan vesszük, akkor Magyary Zoltán nemcsak a múlt része marad, hanem élő jelen, és reményt adó jövő is számunkra.
Ha így teszünk, nyomdokaink haladva elérhetjük, amit egy 1944-es népfőiskolai rendezvényen mondott: „olyan eredmények megvalósításával, amelyek eddig elérhetetlenek voltak, bízókká tesszük a kételkedőket, haladókká a fásultakat, összefogjuk a széthúzókat”.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.”
