Mesterségük címere: bátorító meseíró és önképző társaslény

Beszélgetés Döbrentey Ildikóval és Levente Péterrel

Névjegy
Név: Döbrentey Ildikó
Foglalkozás: bátorító meseíró
Családi háttér: feleség és édesanya
Szakmai elismerések:
Ifjúsági díj; Gyermekekért díj; Magyar Örökség, Kamera Hungária díj, valamint egy sor rádiós és televíziós Nívódíj

Névjegy
Név: Levente Péter
Foglalkozás: önképző társaslény
Családi háttér: férj és édesapa
Szakmai elismerések:
Magyar Örökség díj, SZER díj, Ifjúsági díj, Jászai Mari díj, Gyermekekért díj, Magyar Köztársaság Érdemkereszt tiszti keresztje, Magyar Érdemrend Középkeresztje polgári tagozat kitüntetés

DI: Gyermekkoromban, iskolásként számos országos alkotói pályázaton szerepeltem sikerrel, ahol egyrészt kézügyességemet, másrészt bontakozó íráskészségemet mutathattam meg. Indultam egy novella pályázaton is, amely később egy kötetben meg is jelent, de szüleimnél ez az első próbálkozásom bizony nem aratott sikert, így hamar lemondtam az írói pályáról. Az ambícióm aztán mégis szép formát ölthetett: meseíró lettem. A mese szavaival ugyanis nem bánthatok meg senkit, sőt.

25 éves voltam, amikor férjemmel, Levente Péterrel létrehoztunk Csepelen egy gyermekeknek szóló színházat egy színpaddal is rendelkező munkásotthonban. Minden vasárnapra új darabbal álltunk ki a közönség elé, melyeket én írtam. Ez időben 16 óvodát is látogattunk, ott is szerepeltünk. Majd 1980-tól indult a rádióban a „Ki kopog?” sorozatunk Gryllus Vilmossal és Péterrel közösen, heti 20 percben, mely a korlátlan fantázia gyakorlását és megírását jelentette számomra, s egyben életem legnagyobb szabású tanulóiskoláját is. A munka gyönyörűségét az adta leginkább, hogy megtanulhattam, milyen őszinték a gyerekek, és milyen fantasztikus reakciókra képesek akár csak egy-egy izgalmas szó hallatán is, mint „cikk-cakk”, „zsupsz!” vagy „kukucs!”.

A színpadi és a rádiós szereplés mellé hamarosan a másfajta képi megjelenítés is csatlakozott a televízióban való megmutatkozással. Elkezdtem hát meséket írni, főleg a saját addigi élettapasztalataimból merítkezve, s ide már a mi várva várt gyermekünk, Dorka megszületése is beletartozik. Szerintem a mesének egy mai gyermek mai életéről kell szólnia, annak minden örömével, kisebb-nagyobb keservével. Történjen minden abban a közegben, ahol ő otthonosan mozog, ahol éli mindennapjait. Ugyanakkor legyenek jelen az Értékek is a történetbe ágyazva: a Hűség, a Kitartás, a Becsület, a Bátorság, az Odafigyelés, a Megbízhatóság. Ezen Értékekkel feldúsult mesékben „fürödjenek” a gyermekek, s ezek által kapjanak vigasztalást és bátorítást a meséket felolvasó szülőktől. Sőt, a szülők is tanulják meg belőlük, hogyan kell a gyerekekkel együtt játszani. Meséimmel simogatni, vidítani, bátorítani szeretnék, erőt, „meghitt gyönyörködtetést” adni. Ugyanakkor hétköznapi történetként lehessen elolvasni őket. Ne csak egy öncélú nyelvi játék legyen a mese, hanem nemesítsen, előre vigyen úgy, hogy közben örömöt szerezzen. Ne legyen sem üres lötyögés, sem másokat fölháborító olvasmány. Az írás számomra szentség. Amit egyszer leírok, az visszavonhatatlan. Meséim üzenete, hogy nincs elveszett helyzet, bármikor elölről lehet még kezdeni, mindig ott a remény. Legyen ily módon egy-egy mesém akár mankó az élethez. Ez az én mesterségem tehát: bátorító meseíró.

LP: Minden meséjét én olvasok el először. Építő kritikával illetem. 

Ildikót egy nagy felfedezőnek és egy igazi menedzsernek tartom, a szó legnemesebb értelmében. Segített abban, hogy egyre profibb munkatársi kapcsolataim születhessenek. Ebben az időszakban már 120 közös vidéki fellépést tudhattunk magunk mögött. Közös munkánk eredményességét dupla sikernek mondhatom onnantól számítva, hogy Ildikó is velem tart a fellépéseimkor. Soha nem engedte, hogy a siker kudarcot hozzon számomra.

DI: Igen. Amikor Pétert szenvedni láttam a körülmények miatt, azt mondtam neki: nem tudlak tisztelni, ha ilyen okok miatt elvesztegeted az emberi lényed, a méltóságod, a művészi léted. 

LP: Mert folyamatosan diktálni akartak nekem, és olyanok felé kellett volna elszámolnom, akik arra méltatlanok voltak. 

Ildikó meséire visszatérve: a fogamzás pillanatától a fogváltásig lehet a legnagyobb hasznot hajtani s egyben a legnagyobb kárt is okozni egy emberi életben. Nem lélek nélküli torzókat kell nevelnünk, s nem csupán a testet kell táplálnunk. Gyermekeinket meg kell tanítani a „kontraktus” szóra: amit egyszer kimondtunk, azért vállaljuk is a felelősséget. A becsület, a méltóság megőrizendő a földi úton, egészen a fogváltástól a halálig. Ildikó a meséivel ápol, fölvidít, bátorít. Én kiskorom óta tudom, hogy az szeretnék lenni, aki tudja képviselni az abszolút igazság rész-igazság sugarát. Így választottam Mátyás király udvari bolondja szerepét. Hiszen ha Móka Miki mondta ki, akkor megtűrtek, másképpen nem. Felvállalhattam, amit kimondtam. Ahogyan Ildikó ápolónőnek, én parasztnak születtem. A paraszt az én szótáramban ezt jelenti: mindenfajta diploma megszerzése nélkül is a föld, az emberek és az állatok szaporodnak és gyarapodnak a keze alatt, a szeme hizlalja a gazdaságot. Nem idealista ösztönlény, nem racionalista észlény, hanem realista társaslény. Felelős önmaga, családja és Isten felé. Ha ezeket teljesíti, bármi is történjen vele, a szellemét és a lelkét nem vehetik el tőle. Sőt, még a dédunokája is emlékezik majd rá. Nem jobboldali, hanem jobbkezes. Nem gyilkol, nem bilincseli meg a bal kezét. Hol a jobb, hol a bal kezéé a felelősség, de a bal kéz is háromfelé számol el: önmaga, családja és Isten felé. Én magam magatartáskultúrára törekvő önképző társaslény vagyok, realista, Jézust követő, egyistenhívő. Ez a mesterségem teljes címere.

Lejegyezte: Nagyháziné Szabó Bernadette